Egri borvidék

Magyarország borvidékei

Egri borvidék

Az Egri borvidék Magyarország egyik történelmi borvidéke. Északkelet-Magyarországon a Bükk hegység déli lankáin, Heves megye területén helyezkedik el, egyes részei Borsod-Abaúj-Zemplén megye területére nyúlnak át. A 22 160 hektár (ebből 18 302 ha I. osztályú) teljes területéből napjainkban mintegy 6000 hektár a szőlőültetvény.[1] A borvidék névadója és központja Eger, amely mellett további 19 község tartozik hozzá. A borvidéki szőlő- és borkultúra közel 1000 éves múltra tekint vissza, alapvetően meghatározta és meghatározza ma is az itt élő emberek életét.

Részei, hegyközségei

Az Egri borvidék körzetei és borvidéki településeinek listája (9/2006. FVM rendelet), valamint néhány ismertebb termőhely (dűlő) megnevezése:

  • Debrői körzet:
    • Aldebrő,
    • Feldebrő,
    • Kompolt,
    • Tarnaszentmária
    • Tófalu,
    • Verpelét.
  • Egri körzet:
    • Andornaktálya: Nagyvölgy
    • Demjén: Hangács
    • Eger: Almagyar, Kis-Eged, Kőlyuktető, Mész-hegy, Nagy-Eged hegy, Nagygalagonyás, Ráchegy, Síkhegy, Szarkás-tető, Vidra, Felnémet
    • Egerbakta: Ordas-tető
    • Egerszalók: Ferenc-hegy, Kovászó, Magyalos, Paptag
    • Egerszólát: Ádám-tető, Boldogságos, Kamra-völgy, Kistó-völgy, Prédahegy-tető, Tagi, Tóbérc, Szarvas
    • Felsőtárkány,
    • Kerecsend,
    • Maklár,
    • Nagytálya,
    • Noszvaj: Csókás, Kőkötő, Tekenőhát
    • Novaj: Juszalagos
    • Ostoros: Pajdos
    • Szomolya: Borda-hegy, Gyűr, Nagyvölgy, Szérőhely

Története

Eger városának alapítása kb. a 10. századra tehető, a szőlőtermesztés valószínűleg a 11. században honosodott meg a környéken, amelyben nagy szerepe lehetett az I. István által 1004-ben alapított egri püspökségnek. A szőlőtermesztésnek és borkészítésnek nagy lendületet adott a tatárjárást követő időszakban betelepült vallonokmegjelenése, ők honosították meg a szőlő francia művelési módját és a fahordó használatát. A környéken megtelepedett ciszterci szerzetesek a 13. században már Egerből fedezték borszükségletüket.

A szőlőtermesztés és a belőle készült borral való kereskedelem a 16. századra vált meghatározóvá a vidéken. A borkészítést a török hódoltság és az egri vár 1596-os elesése visszavetette ugyan, de nem szüntette meg. Ebben az időben fehérborok készítése jellemezte a vidéket. A héjon erjesztett vörösbor készítésének technológiáját és akadarka szőlőfajtát is a törökök elől menekülő rácok hozták magukkal. A szőlőművelést a 91 éves török uralom idején se hagyták abba: a törökök ugyan nem nagyon itták a bort, de eladásából komoly bevételhez jutottak. Eközben a vörösborszőlő fajták egyre több teret nyertek, a fehérborszőlők termesztése visszaszorult.

A város visszafoglalása után lakossága rohamosan nőtt, gazdasága pedig alig húsz év alatt gyakorlatilag monokultúrássá vált: egyértelműen a szőlő- és bortermelésre alapozott. A szőlőhegyek többségének jelenleg is használt neve a 17. század végén és a 18. században alakult ki, már ekkori források említik például az Eged, és Rác szőlőhegyeket. A legöregebb pincék is ebből az időszakból származnak.

Mivel a katolikus egyházi szertartások elengedhetetlen kelléke a bor, az egri püspökök, illetve érsekek később is gondot fordítottak a bortermelésre. Az első pincéket az egri püspök birtokairól borban beszedett tizedet és az egyházmegyéből begyűjtött dézsma tárolására vájták a könnyen faragható riolittufába.

A 18. század elején a szőlőtermesztés már szabályozott körülmények között zajlott, a hegyrendészet szervezését és ellenőrzését Eger város bírája és tanácsa végezte. Meghatározták például a szüret időpontját, a napszámosok bérét és munkaidejét, ellátásuk módját, valamint összeírókat rendeltek ki és megszervezték a szőlők őrzését.

Az egri borgazdaság fénykora a 18-19. századra tehető, amikor is már nagyrészt vörösbort termeltek, kisebb részben világosabb színű siller típusú bort és kevés fehérbort készítettek. Egy 1828-as évi egri beszámoló szerint a teljes termelésnek összesen 2%-a volt fehérbor. A filoxéra megjelenése előtti források és összeírások számos szőlőfajta nevét említik, ezek közül Martonffy Károly és Borovszki Samu az egri szőlőműveléssel foglalkozó munkájukban a kék kadarkát és változatait (kereklevelű, lúdtalpú), valamint a rakszőlő, vagy fehér frankos, a juhfark és a piros bakator fajtákat jelölik meg, mint legnagyobb területen termesztett fajtákat. Ebben az időben az ültetvények szerkezet szerint vegyesek voltak, azaz több fajtát vegyesen termesztettek egy-egy területen, majd együtt szüretelték és dolgozták fel a gyümölcsöt.

Alapkőzet, talajképző üledék, talaj

A borvidék területének legnagyobb részét miocén korú riolittufa borítja; jóval kisebb az eocén mészkő márga, valamint oligocénagyagmárga elterjedési területe. A tufa eluviális málladékából fekete, mészszegény nyirok, barnaföld, illetve agyagbemosódásos vagy Ramann-féle barna erdőtalaj alakul ki.

Eger pincéi

A jó minőségű egri bor készítésében nem csupán a gondosan megválasztott területeknek, a szőlőfajtáknak, a borvidéki klímának és szakértelemnek, de a jó pincéknek is kiemelkedő szerepe van. Egerben nem volt szokás a szőlőben borházat és pincét tartani, a szőlőt “kádra” szedték és hazavitték a városban található borházakba és pincékbe. A várban és a belváros területén található pincék egy része már a 15-16. században létezett, a külső területek (úgynevezett “hóstyák”) pincéi a török hódoltság után a 18-19. században épültek.

Az egri pincék formája nagyon változatos, ez függhet a pince építtetőjének társadalmi és gazdasági helyzetétől, illetve az építés időszakától. A pincék túlnyomó részét riolittufába vágták, amely könnyen alakítható és önmagában állékony, nem igényli a pincefödém külön megtámasztását. A borvidéken emellett találunk kemény homokkőbe és darázskőbe vájt pincéket is.

A pincék előtt borházra csak a módosabb gazdáknak tellett, általában ezeket is kőbe vágták, az épített borház Egerben ritkaságnak számított. A szegényebb rétegek pincéi az 5-10 méter mélyen elhelyezkedő pinceághoz vezető torokkal kezdődtek. Voltak közös pincetorkok is, amelyek több gazda pinceágához vezettek. Borház hiányában az ilyen pincékben nem volt hely a szőlő feldolgozásához szükséges felszereléseknek, így a szőlőt otthon, háznál dolgozták fel, majd szállították a pincékbe.

Már a 18. században megengedték, hogy a gazdák a pincében mérjék saját borukat. Általános volt a pincejárás, vagy a pinceszerezés, amely a pincék csoportos látogatását jelentette. Az egri gazdák büszkék voltak pincéjükre, amely a kemény munka mellett társasági események színhelye is volt. Találóan mondja az ismert egri szólás: “Gazdáé a pince, asszonyé a pénz”.

Szőlő- és borfajtái

A szőlőfajták tekintetében Eger egy rendkívül sokszínű borvidék, a megszámlálhatatlan számú termesztett szőlőfajtát a vidék történelme, a fél évszázados szocialista gazdálkodás, valamint a rendszerváltás óta eltelt időszak fogyasztási trendjei magyarázzák. A leggyakrabban telepített, illetve a legjobb minőségű borokat adó szőlőfajták:

  • Fehérszőlő: olaszrizling, chardonnay, hárslevelű, leányka.
  • Kékszőlő: kékfrankos, merlot, cabernet franc, pinot noir, portugieser, kadarka és cabernet sauvignon.

A borvidéken engedélyezett szőlőfajták listáját lásd a Borok meghatározásnál.

A borvidék leghíresebb bora a több vörösborszőlő borának házasításával készülő egri bikavér, ami egy testes, karakteres, jó savgerinccel rendelkező házasított bor. Valaha akadarka különböző változatai domináltak benne, ma gyakran a kékfrankos, illetve a cabernet franc és cabernet sauvignon, valamint Eger egyéb, engedélyezett szőlőfajtái. A borvidékről számos védett eredetű bor származik, amelyek körét és előállításuk módját a 102/2009. FVM rendelet szabályozza.

Az Egri borvidék védett eredetű borai

A védett eredetű borok szabályozása két fő kategóriát határoz meg:

  • védett eredetű klasszikus bor: meghatározott szabályok szerint (művelésmód, tőketerhelés, max. 90hl/ha hozam, min. alkoholtartalom, stb.), az I. és II. termőhelyi kataszteri osztályában szereplő szőlőültetvényeken termett szőlőkből készített bor, a chardonnay, cserszegi fűszeres, hárslevelű, irsai olivér, királyleányka, leányka, olaszrizling, ottonel muskotály, pinot blanc, rajnai rizling, sárga muskotály, sauvignon blanc, szürkebarát, tramini, zenit, bíborkadarka, blauburger, cabernet franc, cabernet sauvignon, kadarka,kékfrankos, kékoportó, menoire, merlot, pinot noir, syrah, turán, vagy zweigelt szőlőfajtákból.
  • védett eredetű superior bor: meghatározott, a klasszikus kategóriánál szigorúbb követelmények szerint (művelésmód, tőketerhelés, max. 60hl/ha hozam, min. 12,83% alkoholtartalom, stb.), az I. és II/1. termőhelyi kataszteri osztályban szereplő szőlőültetvényeken termett szőlőkből készített, kizárólag üvegpalackban forgalomba hozható védett eredetű bor, amelyen borvidéki dűlő neve is feltüntethető, amennyiben a szőlő 100%-ban egy területről származik. Superior bor előállítása chardonnay, hárslevelű,királyleányka, leányka, olaszrizling, pinot blanc, rajnai rizling, sauvignon blanc, szürkebarát, tramini, blauburger, cabernet franc, cabernet sauvignon, kadarka, kékfrankos,portugieser, menoire, merlot, pinot noir, syrah, turán, vagy zweigelt szőlőfajtákból lehetséges.

Védett eredetű borok megjelölése

  • „Eger” megjelölésű, beleértve a következőket: egri bikavér, valamint „egri” + engedélyezett szőlőfajta feltüntetése, továbbá egri siller vagy egri muskotály megjelöléssel klasszikus vagy superior bor.
  • Debrői hárslevelű: Aldebrő, Feldebrő, Tarnaszentmária és Tófalu települések valamennyi termőhelyéről, valamint Verpelét település egyes termőhelyeiről származó klasszikus vagy superior bor a chardonnay, cserszegi fűszeres, hárslevelű, irsai olivér, királyleányka, leányka, olaszrizling, ottonel muskotály, pinot blanc, rajnai rizling, sárga muskotály,sauvignon blanc, szürkebarát, tramini és zenit szőlőfajtákból. A bor készítéséhez aszúsodott vagy töppedt szőlő is felhasználható.
  • Egerszóláti olaszrizling: Egerszólát falu egyes termőhelyeiről származó, kizárólag olaszrizling fajtából előállított klasszikus vagy superior megjelölésű bor.